Az igazi barát..

 Az, akinek megérted minden kimondott és hang nélküli szavát..
Kinek szemébe nézve: meglátod minden apró baját,
kit csendesen megvigasztalsz, ha könny borítja arcát,
ha ok nélkül bezárkózik, te átmászod hallgatása falát.
Kinek nem hagyod, hogy egyedül vívja kilátástalan harcát.
Kinek villanásnyi mosolya, apró kis öröme elűzi minden bánatod,
s köztetek nincs olyan, hogy alulmúlod őt, vagy túlszárnyalod.
Kinek látványa szívedet és lelkedet melengeti,
kivel jó a csend szavát hallgatni s együtt merengeni.
Kinek nem számít, mit vétesz, kis-e vagy nagy hibát,
kivel, ha beszélhetsz könnyebbé válik ez a nehéz világ.
Az az igazi barát, kit szeretsz, tisztelsz, csodálsz,
s ha választásra kerül sor, te szó nélkül mellé állsz.
Az a barát, kinek egy kedves szava többet ér,
a világ összes, minden kincsénél.
Az a barát, kinek öröme az örömöd, bánata a bánatod,
kinek barátságát minden körülmény közt vállalod! 

Dunáról....

Tóth Árpád: A hídon

Ennek az őszi napnak aranya

Még a miénk; a budai hegyek,

A hídon túl, nézd, mennyben szállanak,

S a híd is úgy lebeg,

Kitártan, a két égő part fölött,

Mint végtelenbe készülő madár,

Mely a búcsúzó lendület előtt

A fényben még megáll,

Acél főnixként, mozdulatlanul,

S mi, szárnyai közt, boldog utasok,

Valószínűtlen tájról álmodunk,

Hová röpíteni fog.

Ó, irreális, édes pillanat

Ez itt a zúgó, vén folyam felett,

Minthogyha most először állanék

A híd ívén veled,

És most keresném első hangjait

A tóduló, de ki nem mondható

Vad, ifjú szónak, melyből az dadog,

Hogy élni, élni jó,

S melyet mikorra elsóhajtana

A reszkető és forró földi száj,

Egy egész elmúlt élet hirdeti,

Hogy élni, élni fáj.

Jaj, máris – látod? – huny a nap, nehéz

Traverz-vasakká lomposul a híd,

S döglötten veti a két partra szét

Bús főnix-szárnyait.

Az őszi napnak édes aranya

Elsápad a hideg hegyek felett,

S elejtjük ezt a drága percet is,
Mint ág a levelet.

 

/

 /A képek a Mohácsi Duna parton és a Szigeten készültek./