Gondolataimba mélyedve...

 
Életem során sok emberrel találkoztam, de ezek közül is csak nagyon keveseket mondhattam a barátomnak.
Nem sokuknak tudtam igazán megnyílni, valakinek a közelében pedig alig bírtam megszólalni is!
Ennélfogva alig öten vannak csak az életemben, akik igazán ismernek.
A legjobb barát címet sosem tudtam rajtuk kívül odaadni senkinek sem még, mivel mindenkinek volt egy olyan ismerőse, vagyis barátja, akit nálam jobban kedvelt, akivel jobban kijött, jobbakat szórakozott, és akinek a társaságában hamarabb feloldódott, illetve gyorsabban elfelejtette az élet nyomasztó oldalát.
Ilyenkor volt az, amikor úgy éreztem, csak felesleges vagyok, vagy inkább nyűg, mert néha hozzám is kellett szólni néhány szót, ahogyan az illedelmesség megkövetelte.
 Én voltam az alkalmi barát, akit, ha kellett, elővettük, beszélgetünk vele, reményeket keltettünk a kis szívében és a buta fejében, hogy igenis szeretjük, meg hogy fontos, aztán ha volt jobb társ, eldobtuk.
Mindig csak csapódtam valakihez, az egész jelenlétem nehézkes és kellemetlen, nem voltam - vagyok eléggé party arc, nem voltam - vagyok eléggé csinos, vékony, stb...valamit mindig elrontottam, faragatlan, műveletlen, buta, egyszóval, csak nyűg voltam...
Volt, hogy gondolataimba mélyedve haladtam az utcán, és közben halkan legördült egy könnycsepp az arcomon.
Még egy emberben kellett elveszítenem a reményt, hogy talán úgy támaszkodhatok rá, hogy közben azt mondom, „Igen, ő az én legjobb barátom!”...
Miért nem lehettem valakinek elég jó?
Talán mert nem vagyok elég jó.

Mert nekem nem lehet legjobb barátom, mert mindenki jobb nálam.

Az igazi barát..

 Az, akinek megérted minden kimondott és hang nélküli szavát..
Kinek szemébe nézve: meglátod minden apró baját,
kit csendesen megvigasztalsz, ha könny borítja arcát,
ha ok nélkül bezárkózik, te átmászod hallgatása falát.
Kinek nem hagyod, hogy egyedül vívja kilátástalan harcát.
Kinek villanásnyi mosolya, apró kis öröme elűzi minden bánatod,
s köztetek nincs olyan, hogy alulmúlod őt, vagy túlszárnyalod.
Kinek látványa szívedet és lelkedet melengeti,
kivel jó a csend szavát hallgatni s együtt merengeni.
Kinek nem számít, mit vétesz, kis-e vagy nagy hibát,
kivel, ha beszélhetsz könnyebbé válik ez a nehéz világ.
Az az igazi barát, kit szeretsz, tisztelsz, csodálsz,
s ha választásra kerül sor, te szó nélkül mellé állsz.
Az a barát, kinek egy kedves szava többet ér,
a világ összes, minden kincsénél.
Az a barát, kinek öröme az örömöd, bánata a bánatod,
kinek barátságát minden körülmény közt vállalod! 

Dunáról....

Tóth Árpád: A hídon

Ennek az őszi napnak aranya

Még a miénk; a budai hegyek,

A hídon túl, nézd, mennyben szállanak,

S a híd is úgy lebeg,

Kitártan, a két égő part fölött,

Mint végtelenbe készülő madár,

Mely a búcsúzó lendület előtt

A fényben még megáll,

Acél főnixként, mozdulatlanul,

S mi, szárnyai közt, boldog utasok,

Valószínűtlen tájról álmodunk,

Hová röpíteni fog.

Ó, irreális, édes pillanat

Ez itt a zúgó, vén folyam felett,

Minthogyha most először állanék

A híd ívén veled,

És most keresném első hangjait

A tóduló, de ki nem mondható

Vad, ifjú szónak, melyből az dadog,

Hogy élni, élni jó,

S melyet mikorra elsóhajtana

A reszkető és forró földi száj,

Egy egész elmúlt élet hirdeti,

Hogy élni, élni fáj.

Jaj, máris – látod? – huny a nap, nehéz

Traverz-vasakká lomposul a híd,

S döglötten veti a két partra szét

Bús főnix-szárnyait.

Az őszi napnak édes aranya

Elsápad a hideg hegyek felett,

S elejtjük ezt a drága percet is,
Mint ág a levelet.

 

/

 /A képek a Mohácsi Duna parton és a Szigeten készültek./