Életem során sok emberrel találkoztam, de ezek közül is csak nagyon keveseket mondhattam a barátomnak.
Nem sokuknak tudtam igazán megnyílni, valakinek a közelében pedig alig bírtam megszólalni is!
Ennélfogva alig öten vannak csak az életemben, akik igazán ismernek.
A legjobb barát címet sosem tudtam rajtuk kívül odaadni senkinek sem még, mivel mindenkinek volt egy olyan ismerőse, vagyis barátja, akit nálam jobban kedvelt, akivel jobban kijött, jobbakat szórakozott, és akinek a társaságában hamarabb feloldódott, illetve gyorsabban elfelejtette az élet nyomasztó oldalát.
Ilyenkor volt az, amikor úgy éreztem, csak felesleges vagyok, vagy inkább nyűg, mert néha hozzám is kellett szólni néhány szót, ahogyan az illedelmesség megkövetelte.
Én voltam az alkalmi barát, akit, ha kellett, elővettük, beszélgetünk vele, reményeket keltettünk a kis szívében és a buta fejében, hogy igenis szeretjük, meg hogy fontos, aztán ha volt jobb társ, eldobtuk.
Mindig csak csapódtam valakihez, az egész jelenlétem nehézkes és kellemetlen, nem voltam - vagyok eléggé party arc, nem voltam - vagyok eléggé csinos, vékony, stb...valamit mindig elrontottam, faragatlan, műveletlen, buta, egyszóval, csak nyűg voltam...
Volt, hogy gondolataimba mélyedve haladtam az utcán, és közben halkan legördült egy könnycsepp az arcomon.
Még egy emberben kellett elveszítenem a reményt, hogy talán úgy támaszkodhatok rá, hogy közben azt mondom, „Igen, ő az én legjobb barátom!”...
Miért nem lehettem valakinek elég jó?
Talán mert nem vagyok elég jó.
Mert nekem nem lehet legjobb barátom, mert mindenki jobb nálam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése